Mikor úgy döntöttem, hogy beleásom magam Chanel életébe, már az első pár könyv, publikáció és dokumentumfilm elolvasása illetve megnézése után rá kellett döbbennem, hogy itt viszont egyre-másra érik egymást a pontatlanságok és a visszásságok.
Ezúton kérek hát mindenkit, hogy nézzétek el nekem; nem vagyok tudós, egyszerűen csak felszívtam magamba egy kis tudást az itt-ott fellelhető információkból Coco Chanel életéről.
De akkor ugorjunk is vissza az elejére, mert gondolom, bennetek is mindjárt felmerül a kérdés: Miért van ennyi ellentmondás?
Nos, igen. Az ember lánya csak annyit tud kideríteni, amit a fellelhető forrásokban megtalál. És ha azok a bizonyos források, még az a könyv is konkrétan, ami egy Coco-val készült interjún alapul, hazugságok vannak, az azért elég erőteljesen meg tudja kavarni az állóvizet.
Ahogy haladtam előre, úgy vált számomra is egyre világosabbá, hogy Chanel már életében igyekezett ikont csinálni saját magából. És mi az ikon legfőbb tulajdonsága? Természetesen az, hogy azok a dolgok, amik igazából megtörténtek, szépen el lettek felejtve, vagy épp pont az ellenkezője történik: fel lettek nagyítva, ki lettek színezve.
Chanel simán elhallgatta, hogy az apja és az anyja sosem voltak összeházasodva (az akkoriban hatalmas botránynak számított), ahogy arról sem ejtett szót soha, hogy egy dologházban született, a rengeteg testvérével mélyszegénységben töltötte az első éveit.
Később azt állította, hogy az apja Amerikába vándorolt, aztán soha többé nem kapott hírt az öregről. A valóság ellenben sokkal egyszerűbb: az apja leadta őt és a testvéreit, mert képtelen volt a családját eltartani.
Így került hát Chanel a szigorú katolikus árvaházba, ahol mindent megtettek azért, hogy rendet és fegyelmet neveljenek belé. Valamilyen szinten ez sikerült is; Chanel hírhedten munkamániás volt, efelől nincs kétség, hogy az élete ezen részén betartotta a saját maga által megkövetelt fegyelmet.
A férfiak szempontjából azonban az árvaház és az ő katolikus neveltetése nem járt sikerrel. Chanel úgy váltogatta a férfiakat, mint más a ruháit. Bevallom, mikor először olvastam erről, hogy mennyi liezonja volt és néha milyen rövid időn belül, megdöbbentem. Sőt, azt se állítom, hogy nem hangzott el a számból néhány kevésbé sem kedves megjegyzés Chanel személyével kapcsolatban.
De aztán ahogy egyre jobban belemerültem az életébe, egyre kezdett relatívabbá és relatívabbá válni a dolog: ki vagyok én, hogy elítéljem? Így, a 21. század magaslatáról, a kapitalizmus egyik bolyhos felhőjén ücsörögve, ahol gyakorlatilag nő létemre bármi, de tényleg bármi lehetek, elég könnyű átesni a ló másik oldalára és csúnyákat mondani egy olyan nőre, aki sokkal rosszabb körülmények között élt, mint én, ettől függetlenül mégis sokkalta többet ért el.
Igen, én is beleestem abba a hibába, ami ilyenkor gyakran elfelejtődik: mi a kontextus? Hogy nézett ki az élet akkor? Mit jelentett a munka egy nő számára?
Gondoljunk csak bele. Chanel túlélt két világháborút, felépített egy céget, ami ma is a világ vezető divatmárkái közé tartozik és közben úgy élt, mint bámelyik férfi akkor és most. Ez elítélendő? Nem hiszem.
Milyen lehetőségei voltak egy nőnek az első világháború előtt? Lehetett kitartott szerető vagy eltartott feleség. Ezen nyilván lehet vitázni és ennél sokkal árnyaltabban fogalmazni, de a lényeg akkor is ez. Chanel, mivel nem olyan körökből származott, nem lehetett feleség. Így pedig megragadta a másik lehetőséget, a végletekig feszítette a húrt és kihasználta minden percét, ami végül pénz- és munkaügyileg hozzásegítette őt a függetlenedéshez.
Kedves ember volt? Nem vagyok benne biztos.
Voltak antiszemita kijelentései? Lehetséges. Végtére is, egy erőteljesen katolikus árvaházban nevelkedett a századfordulón. Az antiszemitizmus nem volt akkor olyan elítélendő dolog, mint most.
Tényleg náci kém volt? Igen, ehhez nem férhet kétség. De hogy mennyire értett egyet magával a nemzetszocializmussal, az megint csak egy másik kérdés. Nekem mégis az a véleményem, hogy Chanelnek fontosabb volt az önmaga és a családja kényelme, mint bárki vagy bármi más a világon. Lehet, hogy első körben rá lett kényszerítve a belépésre, hogy haza tudja hozatni a rokonát, a maradáshoz viszont nem hiszem, hogy különösebben kellett őt győzködni. Chanel imádta a kényelmet és a gazdagságot: akkoriban pedig a nácik voltak a legmenőbbek a vidéken.
Ha valaki szintúgy olvasta Vaughan könyvét, ami Chanel ezen időszakáról szól, elég erősen ki lehet érezni az ellenszenvet, amit Vaughan próbál elbújtatni (és ezáltal átadni) a sorai között. Igen, Chanel kémkedett. Igen, sokan mondják, hogy hazaáruló volt.
De megint csak felteszem a kérdést: mi a kontextus? Miért tette azt, amit tett? Véleményem szerint Chanelt valójában nem érdekelték se a zsidók, se a nácik, csak és kizárólag a saját kényelme, amit a második világháború alatt is igyekezett fenntartani, pont úgy, ahogy azt az első alatt is tette.
Sikeres volt ebben? Abszolút.
Elítélhető a személye emiatt? Lehetséges, mindenesetre nem én leszek az, aki ujjal fog rá mutogatni.
Végtére is, mit tudok én az egészről? Chanel egy nő volt, soha nem lett senki felesége, elérte az anyagi függetlenséget, világhírűvé tette a márkáját és mindeközben túlélt két világháborút is. A hogyanjai a dolognak ezek után talán nem is olyan érdekesek.
Ha szeretnél naprakész lenni az újonnan felkerült tartalmakból (és még sok másból!), kövess be a következő platformokon:
Facebook: Varázskert Művészet és Design
Instagram: adriennekoehazi
Pinterest: Adrienne K.
Várlak szeretettel!
Forrás:
Hal Vaughan – Egy ágyban az ellenséggel. Coco Chanel titkos háborúja, 2013.
Paul Morand – Die Kunst, Chanel zu sein. Coco Chanel erzählt ihr Leben, 2003.
Képek:
Coco Chanel portré, forrás: https://www.swashvillage.org/article/coco-chanel-biography
Coco Chanel idősebben, forrás: Westwing
Hal Vaughan – Egy ágyban az ellenséggel. Coco Chanel titkos háborúja: moly.hu
