Sziasztok!

Ezúttal egy ismertebb fogalmat hoztam nektek: mandala. Mi is az a mandala? Ahogy a bejegyzéseimnél láthattátok, nagyon szeretek mandalákat készíteni, de itt most be kell valljam egy bűnömet: ezeknek a mandaláknak, amiket csinálok, nincs sok közük az eredetihez.

A motívumokat és az elemeket én a saját fantáziámból merítem, illetve természetesen néha-néha egy-egy tradicionális elem is beköszön a képbe.

A mandala a hindu és a buddhista vallásokban kapott hatalmas szerepet. A szó szanszkrit eredetű, jelentése – ahogy a formájából is láthatjuk – kör. Ez igazából a kozmoszt jelképezi. Az elkészítése meditatív állapotba hoz, türelemre tanít.

Igaz, az én mandaláim általában nem színesek, mégis fontos kihangsúlyozni, hogy a mandalában mindegyik szín mást jelent: a fehér például az együttérzést és a nyugalmat, a sárga a barátságosságot és az intelligenciát, a kék pedig az elégedettséget és a harmóniát.

A mandala elkészítése rendkívül könnyű: YouTube-on ezernyi tutorialt találhattok róla. Ha ezzel nem szeretnétek bajlódni, csak a színezés érdekel titeket, akkor pedig sokféle színező vár rátok a helyi könyvesboltban, mandala témában.

Ha szeretnél naprakész lenni az újonnan felkerült tartalmakból (és még sok másból!), kövess be a következő platformokon:

Facebook: Varázskert Művészet és Design

Instagram: adriennekoehazi

Pinterest: Adrienne K.

Várlak szeretettel! 

Képek forrása: saját

Sziasztok!

A mai nap bejegyzésének keretein belül egy újabb mitológiai témájú képet hoztam nektek, méghozzá Ekhó és Nárcisz történetét. A történetünk kezdetén – mint ahogy azt már megszokhattuk – egy újabb jóslat vár minket. A jóslat szerint Nárcisz csak akkor érheti meg az öregkort, ha nem ismeri meg saját magát.

A festményünk másik főszereplője, a visszhang nimfája, Ekho. Ekhot Héra átkozta meg, hogy örökké mások mondatainak a végét ismételgesse. Ekho beleszeretett Nárciszba, akinél viszont ez a szerelem nem talált viszonzásra. Nárcisz vadászat közben egy folyópartra ért és mikor inni akart a vízből, pillantotta meg először önmagát és azon mód magába szeretett, nem tudta a pillantását elvenni többé a tükörképétől.

A festményen a magát nézegető Nárciszt és a búslakodó, szerelmes Ekhót láthatjuk. A monda szerint Ekhó végül felemésztődött a saját fájdalmában, így csak a hangja maradt meg.

A kép megalkotója, John William Waterhouse preraffaelita festő volt, aki a 19. század közepén élt és a reneszánsz hagyományában festett. Ahogy az elnevezésből is láthatjuk, a preraffaelita csoport tagjai Raffaello munkásságát tekintették az övükének.

Ha szeretnél naprakész lenni az újonnan felkerült tartalmakból (és még sok másból!), kövess be a következő platformokon:

Facebook: Varázskert Művészet és Design

Instagram: adriennekoehazi

Pinterest: Adrienne K.

Várlak szeretettel! 

Kép forrása: Wikimedia Commons

Ezen a napon egy régi képet hozok nektek, 2018. októberéből való. Akkoriban elég sok portrét csinálgattam híresebb emberekről, itt most épp Deant láthatjátok, aki az Odaát c. sorozat egyik főszereplője. Ki ismeri?

Az Odaát mindig is nagy kedvencem volt, már évek óta nézem, viszont úgy tűnik, mintha az évadok nem is fogynának, ugyanis még mindig van hátra vagy hat. Úgyhogy valószínűleg ezzel elleszek még egy darabig.

Már jó ideje Samet is hozzá akarom a repertoárhoz, remélem, mostanában majd lesz időm rá. Ezért is akartam újra elővenni ezt a képet, hogy figyelmeztessem magamat is, hogy még hiányos sorozatról van szó.

Egy kedves barátnőmtől kaptam kölcsön a Valaki ismeri a nevemet c. könyvet. Rettentően érdekes olvasmány volt, a főhősnő, Aminata Diallo életét követhetjük végig, hogyan is lett az afrikai szabad muszlim lányból először amerikai rabszolga, aztán írnok, majd végül hogyan került vissza a hőn áhított hazájába, Afrikába, immár szabad emberként. Végezetül egy kis angliai időjárásjelentést is kapunk, hogyan tanúskodott Aminata a rabszolgaság eltörlése mellett és hogyan döntött úgy, hogy megírja ezt a könyvet, amit most tulajdonképpen a kezünkben tartunk.

Lenyűgöző olvasmány, sok csavarral és fájdalommal. Aminata elveszti a szüleit, majd az útja során szép sorban a családtagjait. Nagyon sok mindent megtudhatunk arról, hogyan éltek az amerikai rabszolgák, akik Afrikából lettek elhurcolva és eladva az akaratuk ellenére. Hogyan is működött pontosan az emberkereskedelem, ami – hihetetlen módon – de még most is ugyanúgy része az életünknek. Pedig az ember azt gondolná, ez már a 21. század, itt már nem történnek ilyenek, ugye? Hogy egy csapat öltönyös nagyravágyó egy asztal fölött dönti el, hogyan ossza fel Afrikát és az ország ezerféle népét, mintha nem beszélnének másról, csak egy kiló almáról a gyümölcsösnél.

A könyv olvasása folyamán már be is ugrott az a művészeti installáció, amit meg szeretnék mutatni nektek a könyvvel kapcsolatban. Ez nem más, mint Skowmon Hastanan thai (és amerikai) művésznő munkája, a Red Fever vagyis Vörös láz. Az installációban láthatunk egy kétdimenziós hajóról készült printet, ami a régi idők rabszolgaszállító hajóit idézi, természetesen tele emberfigurákkal, akiknek jártányi helyük sincs.

A kép mellett pár falra akasztott repülőgépen kapható prospektust találhatunk a legszebb úticélokról, ahova eljuthatunk. És hirtelen jön a felismerés, a kiállított kép nemcsak hajóhoz, de a mai repülőkről és annak utasaira is hasonlít, vagy nem?

Hastanan párhuzamot von a mai turizmus és a rabszolgaság között, megjelenítve, hogy ez a kettő nem is különbözik annyira. Most is ezer és ezer nőt rabolnak el a hazájából, adnak el és dolgoztatják őket többek között szexrabszolgaként.

Itt tarthatunk egy két perces szünetet és átgondolhatjuk, hogy vajon mennyit is változtunk az elmúlt 200 év alatt. És most pedig válaszoljuk meg a kérdést: tényleg eltöröltük a rabszolgaságot? Tényleg minden rendben lenne, nem ér senkit hátrányos megkülönböztetés a neme, a szexuális hovatartozása vagy éppenséggel a hazája miatt?

Vagy épp még van hová fejlődnünk ebben és még sok másban is? 

Dora Maar Picasso múzsájaként híresült el – a kapcsolatuk azonban nem volt épp egészségesnek mondható, ugyanis Maar feladta a művészi pályáját és idegösszeomlást kapott. Ismerős a sztori? A karantén alatt volt egy inspirációs cikkem Auguste Rodinról és az ő párjáról, Camille Claudelről, aki hasonló sorsa jutott: ő az életének utolsó harminc évét pszichiátrián töltötte el.

Dora Maar, vagyis eredeti nevén Henriette Théodora Markovitch pályája elején és a tanulmányai során festészettel is foglalkozott, míg végül a fotózásra nyergelt át. Képei helyet kaptak a divatszakmában és különböző hirdetésekben.

Picassóról és Marról is láthattok egy közös képet. Picasso ezen kívül rengetegszer megörökítette a festményeiben a szeretőjét, természetesen az ő szokásos módján.

A képei, amiket most hoztam nektek, leginkább a szürrealizmusba illenek be. Nekem a kedvencem a kagyló, amiből egy női kéz tör ki.

Képek forrása:

Dora Maar-fényképek: Papageno

A mai nap egy újabb művészettörténeti fogalmat hoztam nektek, az isokepháliát. Ez annyit tesz, hogy a műtárgyon szereplő alakok feje egy magasságban van. De inkább mutatok rá rögtön pár példát is, hogy lássátok, miről is van szó pontosan.

Az első mozaik a ravennai templomból a hatodik századból való.

Vagy épp nézzétek El Greco oltárképét! Látjátok a háttérben álló feketébe öltözött alakok sorát?

Nézzünk rá a római Konstantin császár diadalívére.

Képek forrása:

San Vitale: Wikimedia Commons

El Greco: Wikimedia Commons

Konstantin diadalíve: teggelaar.com

Most a tussal és akvarellel készült liliomaimat hoztam nektek. Ez a kép így azonban nem teljes egyelőre, hiszen digitalizálni fogom és majd sokféle holmit fogok készíteni belőle, ami természetesen Meskán is elérhető lesz. Tervben vannak kulcstartók, könyvjelzők, illetve lehetséges, hogy majd clip artként letölthetővé teszem őket. Még többfélét akarok majd tervezni belőle, eddig sajnos azonban még nem volt rá időm.

A múzeumos látogatásaim során többször találkoztam ezekkel a kis ékkövekkel kirakott tárgyakkal. Először fogalmam sem volt róla, hogy mik is ezek pontosan, és a név – fibula – sem hozott több tudást.

Furán néz ki, ugye?

Nem jönne rá az ember, hogy mit is ábrázol pontosan.

De akkor most mutatom is a megoldást: a fibula tűs ruhakapocs, ami a ruha vállon való összetűzését szolgálta.

Képek forrása: 

Fibula: Wikimedia Commons

Sasos fibulák: Wikimedia Commons

San Vitale mozaik: smarthistory.org

Ezúttal a virágkoszorúimat hoztam. Többféle is készült, ahogy látjátok és ha emlékeztek még, mostanában osztogattam meg olyan fotókat is, ahol betűket gyakorlok. Nos, ez a kettő lesz majd összehozva digitálisan, ugyanis szeretet- illetve szerelemkoszorúkat készítek majd belőlük. Ahogy a következő képeket látjátok, a szerelemkoszorú esetében a pár neve szerepel a kép közepén, illetve egy számukra fontos dátum, ami lehet az első csók, házasságkötés vagy épp mikor legelőször pillantották meg egymást. Mintának természetesen saját magamat és a családot választottam, mind nevek, mind dátum szempontjából.

A szeretetkoszorú pedig babás, a baba születési időpontja, súlya, hossza és természetesen a neve szerepel a koszorú közepében. Egyelőre ebből még csak a rózsás-lánykás verziót készítettem el, de majd lesz egy fiúknak is. Ez egy szuper ajándék lehet keresztelőre.

Meskán eléritek mindegyiket!

https://www.meska.hu/ProductView/index/2528305

https://www.meska.hu/ProductView/index/2528286

Ezúttal két azonos témájú Rembrandt-képet hoztam nektek. A Rembrandttól megszokott okkerszínek és a sötétségbe vesző háttér egy egyedül álló alakot ölel körbe: ez Lukrécia, akinek történetét a mitológiában találhatjuk. Az elbeszélés szerint Lukrécia nemes hölgy volt, aki a férje, Collatinus szerint a legerényesebb feleség volt, akit csak férfi kívánhat magának.

Hogy ezt bebizonyítsa, hazahívta hát a barátait, köztük Tarquiniust is, hogy lessék meg, mit csinál Lukrécia egymagában otthon. Lukrécia otthon szőtt a szolgálói körében, miközben a férfiak feleségei mind-mind valami kevésbé erényes dolgot műveltek. Így hát mindenki megegyezett abban, hogy Lukrécia valóban a legerényesebb nő, akit valaha a hátán hordott a föld.

Tarquiniusban felébredt a vágy, és elhatározta, hogy meglátogatja a nőt az éjszaka közepén. Sarokba szorította Lukréciát és választást adott: vagy ágyba bújik vele, vagy pedig megöli és egy meztelen szolgát helyez a holtteste mellé az ágyba, utalva házasságtörésre, beszennyezve ezzel az asszony érdemeit.

Lukrécia küzdött, de semmi esélye nem volt Tarquinius ellen. Másnap összehívta hát a család férfitagjait, köztük az apját és a férjét, és beszámolt az éjszaka eseményeiről. Lukrécia, miközben a férfiak azon vitáztak, mitévők legyenek, megragadta a ruhája alá rejtett tőrt és szíven szúrta magát.

Tudni kell, hogy akkoriban olyan fogalom, hogy szexuális erőszak, nem nagyon létezett. Ha egy férjezett, férjezetlen nőt megerőszakoltak, azt általában úgy fogták fel, hogy a nő is akarta, hát ha még terhes is lett, az egyértelmű bizonyíték volt, hiszen orgazmus nélkül nem foganhatott gyermek sem.

Lukrécia férfi családtagjai ellenük irányuló erőszaknak fogták fel az eseményeket, ugyanis Lukrécia tulajdonképpen az ő „tulajdonuk” volt és az őt ért támadás a családot sértette, leginkább politikai viszonylatban.

A képzőművészetben rengeteg festmény és nyomat örökítette meg Lukrécia öngyilkosságát. Rembrandt egy kevésbé erotikus változatot választott, a fájdalomra és a halálra helyezte a hangsúlyt. Az első képen Lukrécia saját maga felé irányítja a tőrt, a lassú, gyötrő haldoklás előtti pillanatokat mutatja meg nekünk. A második festményen, amit láthattok, Lukrécia már megszúrta magát, a véres folt egyre csak terjeng a ruháján. Az elgondolkodtató, sötét környezet, Lukrécia fájdalommal teli arca és a vérfolt egy hihetetlenül sejtelmes hangulatot ad a két festménynek.

Rembrandttól már mutattam nektek múltkor egy Betsabét, érdemes összehasonlítani a festményeket, ugyanis Rembrandt eléggé sajátos stílussal rendelkezett, ami sok képét a holland festészet legmagasabbnak tekintett pontjára emelte.

Képek forrása:

Wikimedia Commons

Google Art Project