Egy kedves barátnőmtől kaptam kölcsön a Valaki ismeri a nevemet c. könyvet. Rettentően érdekes olvasmány volt, a főhősnő, Aminata Diallo életét követhetjük végig, hogyan is lett az afrikai szabad muszlim lányból először amerikai rabszolga, aztán írnok, majd végül hogyan került vissza a hőn áhított hazájába, Afrikába, immár szabad emberként. Végezetül egy kis angliai időjárásjelentést is kapunk, hogyan tanúskodott Aminata a rabszolgaság eltörlése mellett és hogyan döntött úgy, hogy megírja ezt a könyvet, amit most tulajdonképpen a kezünkben tartunk.

Lenyűgöző olvasmány, sok csavarral és fájdalommal. Aminata elveszti a szüleit, majd az útja során szép sorban a családtagjait. Nagyon sok mindent megtudhatunk arról, hogyan éltek az amerikai rabszolgák, akik Afrikából lettek elhurcolva és eladva az akaratuk ellenére. Hogyan is működött pontosan az emberkereskedelem, ami – hihetetlen módon – de még most is ugyanúgy része az életünknek. Pedig az ember azt gondolná, ez már a 21. század, itt már nem történnek ilyenek, ugye? Hogy egy csapat öltönyös nagyravágyó egy asztal fölött dönti el, hogyan ossza fel Afrikát és az ország ezerféle népét, mintha nem beszélnének másról, csak egy kiló almáról a gyümölcsösnél.

A könyv olvasása folyamán már be is ugrott az a művészeti installáció, amit meg szeretnék mutatni nektek a könyvvel kapcsolatban. Ez nem más, mint Skowmon Hastanan thai (és amerikai) művésznő munkája, a Red Fever vagyis Vörös láz. Az installációban láthatunk egy kétdimenziós hajóról készült printet, ami a régi idők rabszolgaszállító hajóit idézi, természetesen tele emberfigurákkal, akiknek jártányi helyük sincs.

A kép mellett pár falra akasztott repülőgépen kapható prospektust találhatunk a legszebb úticélokról, ahova eljuthatunk. És hirtelen jön a felismerés, a kiállított kép nemcsak hajóhoz, de a mai repülőkről és annak utasaira is hasonlít, vagy nem?

Hastanan párhuzamot von a mai turizmus és a rabszolgaság között, megjelenítve, hogy ez a kettő nem is különbözik annyira. Most is ezer és ezer nőt rabolnak el a hazájából, adnak el és dolgoztatják őket többek között szexrabszolgaként.

Itt tarthatunk egy két perces szünetet és átgondolhatjuk, hogy vajon mennyit is változtunk az elmúlt 200 év alatt. És most pedig válaszoljuk meg a kérdést: tényleg eltöröltük a rabszolgaságot? Tényleg minden rendben lenne, nem ér senkit hátrányos megkülönböztetés a neme, a szexuális hovatartozása vagy éppenséggel a hazája miatt?

Vagy épp még van hová fejlődnünk ebben és még sok másban is?