A művészetek szerintem arra lennének hívatottak, hogy az ember elveszett lánya/fia megtalálhassa a saját stílusát és ezáltal kedvet és örömet kapjon az alkotás folytatásához. Gondoljunk csak bele, milyen könnyen ment ez, amikor még kicsik voltunk! Az oviban sablon se kellett ahhoz, hogy lerajzoljam azt, ami eszembe jutott. Most, ha meg akarom örökíteni a gondolataimban megjelenő képet, ezer referenciafotót keresek hozzá, illetve a mindennapokban is nyitva tartom a szememet (példának okáért a metróban mindig az ezerféle emberi arcot szoktam tanulmányozni).
Akkor abba inkább bele se megyek, hogy a végeredmény valahogy sose az lesz, mint amit az ember vár, hanem valami izé, amire legszívesebben rá se nézne többet.
Na, de kanyarodjunk vissza a referenciafotókhoz. Mint ahogy az előző bekezdésben említettem, véleményem szerint a másolás az út ahhoz, hogy kialakuljon a saját stílusunk.
Hogy konkrétan is alá tudjam támasztani ezt a kérdést, nem mást fogok most nektek bemutatni, mint a 17. század ünnepelt barokk festőjét, Peter Paul Rubenset. Két évvel ezelőtt, 2017-ben a bécsi Kunsthistorisches Museum Rubensnek dedikált egy kiállítást. Ott konkrétan a másolásról volt szó és arról, hogy a barokk művész honnan is merítette az ihletet, hogyan tanult meg rajzolni.
És itt igazából nem volt más titok, mint az, hogy a mi híres-hírhedt művészünk másolgatott. Fogta magát, leutazott a művészet bölcsőjébe, az ezeréves Itália földjére, és azzal töltötte ott az idejét, hogy antik korból ott felejtett töredék-szobrokat örökített meg papíron, például a Laokoon-csoportot vagy a kentauron lovagló Ámort.
Rubens ezen kívül (és nem csak ő, ez akkoriban abszolút elfogadott dolog volt, hogy a tanulni vágyó művészpalánták a kortárs nagy festőmesterek műveit másolgatták és integrálták a saját képeikbe) nem csak az antik márványt használta fel a műveiben, hanem többek között az akkori elismert festők műveiből is választott le magának egy-két darabot. Raffaello, Tiziano, hogy csak pár nevet említsek.
De itt most megálljt mondok, és adok egy kis háttérinfót, hogy ki is volt ez a Peter Paul Rubens pontosan.
Erre se könnyű egy mondatban válaszolni. Egy festő, aki a 16. és 17. század fordulóján tanulta a festészetet, majd valósította meg az ott tanultakat a saját, a barokkra jellemzően túlzó és hihetetlenül mozgalmas festményeiben.
De Rubens nem csak festő volt, hanem elhívatott diplomata, aki keresztül-kasul bejárta egész Európát a Habsburgok fennhatósága alatt, kitörni készülő háborúkat simított el, szabadidejében pedig egyre csak hordta haza más művészek összegyűjtött kincseit. Rubens gyűjtő is volt, az antwerpeni háza többek között antik mellszobroktól kezdve szőtteseken keresztül eredeti festményekkel is büszkélkedett.
De hogy pontosítsak a másolás fogalmán, kifejteném, hogy ez akkor pontosan mit is jelentett. Mit mondtam, Rubens nagy gyűjtögető volt, rengeteg skiccet, vázlatot és nyomatot is felhalmozott magának, ráadásul attól sem félt egy cseppet sem, hogy ezeket tovább dolgozza. Igen, ezt úgy értem, hogy kiegészítette és tovább rajzolta a műveket. Gondoljunk csak bele, mit szólnának most az emberek, ha én fognám magam és nekiállnék egy fennmaradt, ötszáz éves Raffaello-skiccet csak úgy „kiegészíteni”.
Egyszóval, Rubens nemcsak híres műveket „rombolt szét”, hanem minden lelkiismeret-furdalás nélkül „lopott” és másolgatott. Persze, a copyright-ra ne úgy gondoljunk, mint ahogy most gondolunk. Ezek akkoriban abszolút elfogadott módszerek voltak, a nagy Michelangelo is művelte ezt a fajta „tovább fejlesztést”.
Vegyük például az antik márvány Vénusz szobrot, ami a Gonzaga-család birtokában állt. A kuporgó istennő alakját Michelangelo Máriaként festette újra a Sixtus-kápolna falán.
Nemcsak Michelangelo használta fel ezt a szobrot, hanem Rubens is, a Venus frigida című olajfestményében, amit 1614-ben alkotott meg.
Egy másik ismert márványszobor, a Belvedere-i férfitorzó Rubens egy másik festményén kapott helyet, ezúttal Herkulesként ábrázolva.
Ha a Borghese-kentaurra szemből vetünk egy pillantást, rögtön eszünkbe juthat Rubens Ecce Homo című festménye, ami nem mást ábrázol, mint magát Jézust, eredetileg egy kentaurból konvertálva. Ezt a szobrot egyébként Rubens nemcsak festmény, de skiccek formájában is megörökítette.
Mint említettem, a festőmester nem csak szobrokat használt fel a műveiben, hanem a régi idők mestereinek festményét is. A legemlékezetesebb újraformálás talán Tiziano nevéhez fűződik. Itt Rubens egyszerűen csak megfordította Tiziano olajfestményét, ezúttal Adonisz háttal áll, míg Vénusz az, akit szemből láthatunk.
Rubens Prometheuszról készült festményéhez többek között Michiel Coxcie képét is segítségül hívta. Erről sajnos nem tudok képet hozni, viszont kinagyított formában meg tudjátok tekinteni a Prado honlapján.
Ha szeretnél naprakész lenni az újonnan felkerült tartalmakból (és még sok másból!), kövess be a következő platformokon:
Facebook: Varázskert Művészet és Design
Instagram: adriennekoehazi
Pinterest: Adrienne K.
Várlak szeretettel!
Forrás:
Gerline Gruber, Sabine Haag, Stefan Weppelmann, Jochen Sander - Rubens. Kraft der Verwandlung (katalógus a 2017-es KHM-beli kiállításhoz), 2017
Képek:
Lely Vénusz: Wikimedia Commons, szerző: Marie-Lan Nguyen
Michelangelo - Freskó a Sixtus-kápolna falán, Mária és Jézus: Wikimedia Commons, szerző: The Yorck Project, 10.000 Meisterwerke der Malerei
P. P. Rubens - Venus frigida: Wikimedia Commons, szerző: Paul Hermans
Belvedere Torso: Wikimedia Commons, szerző: Emiliovillegas24
P. P. Rubens - Herkules és Omphale: Wikimedia Commons, szerző: Musée du Louvre
Borghese Centaur: Wikimedia Commons, szerző: Jastrow
P. P. Rubens - Ecce Homo: Wikimedia Commons, szerző: Hermitage Museum
Tiziano - Vénusz és Adonisz: Wikimedia Commons, szerző: Museo del Prado
P. P. Rubens - Vénusz és Adonisz: Wikimedia Commons, szerző: Metropolitan Museum of Art
P. P. Rubens - Prometheus Bound: Wikimedia Commons, szerző: Philadelphia Museum of Art
